Ma új osztályra küldtek, hogy nézzem meg azt is. Azt mondták, biztos izgalmas lesz. Hát 3 dolgot leszámítva nem volt az.

Ennek az osztálynak a lényege az egynapos műtétek lebonyolításának háttér munkája. Vagyis reggel bejön a beteg, elfoglalja az ágyát, felveszi a kórházi ruhákat, kikérdezik az adatait és a fontosabb dolgokat, jön az orvos, megnézi a műteni való részt, majd lábon lemegy a beteg a műtőbe és vagy helyi érzéstelenítéssel, vagy altatással megműtik.

A mai tanárom Tita volt, és a 3-as kórterem volt az övé. Reggel fél 8-ra megjöttek a betegek. 3 nő, 3 féle műtét. Az elsőnek a tenyerével volt valami gond, a másodiknak a lábfején volt csont kinövés, a harmadiknak a vállában volt csont kinövés.

És ebből 2 műtéten bent voltam. Na ezekről mesélek kicsit. A tenyeres műtét kb. 15 percig tartott. Felvágta a doki, valamit metszegetett benne, mutogatott is nekem valamit, de nem nagyon tudtam mit is kell nézni, annyira érdekes volt a tenyér belülről, hogy nem láttam, mit mutat konkrétan. Olyan hangja van az emberi szövetek vágásának, mintha szalvétát vágnánk ollóval. Aztán összevarrta. Épp, hogy befejezte az orvos a műtétet, az asszisztens átkísértem a 2-es számú műtőbe.

A vállas eset már nagyobb horderejű volt. Mire beléptem, a beteg már el volt altatva és már majdnem elő volt készítve a műtétre. Megjött az orvos, elfoglalta a helyét, engem meg oda állítottak a válla fölé, és mindent tökéletesen jól láttam. Itt már durvább dolgok történtek. Felnyitotta a szöveteket a csontig, majd előkerült a kalapács és a véső is. A csontkinövést eltűntette, majd megreszelte. Hát érdekes volt látni. Mint egy szobrász, aki alakítja a csontot. Aztán összevarrta szövet típus szintenként.

Hát nem tudtam úgy leírni, ahogy mindezt megéltem, mert az ennél sokkal izgibb volt, de körvonalazódhatott, miket is láttam.

Aztán visszakerültek a betegek a reggeli szobába és vártuk, hogy jobban legyenek. A tenyeres nő a műtét után 2 órával már haza is mehetett. Az altatott betegek elég rosszul voltak ébredés után, még akkor is ott voltak, mikor 3-kor eljöttem. De 10-től 3-ig nem nagyon csináltam mást, mint vérnyomást mértem és megtanultam speciálisan kivenni a kanült. Majd ültem egész végig és bámultam a beteg légzés figyelőjét. Tita addig írta a papír munkát. Semmit nem tenni sokkal fárasztóbb, mint egész nap aktívan tevékenykedni. Szörnyű volt.

De holnaptól szerencsére megyek vissza a szeretett sebészeti osztályra. Egészen 2-ig, mert aztán indul a buszom Poriba, Poriból a Tamperébe, Tamperében átszállás másik vonatra, ami Ouluban köt ki. Állítólag fél 12-re érünk oda, és akkor az még nem Lapföld. Oda csak szombaton megyünk át, és reményeimhez híven találkozok a Mikulással. Vagy legalább is látom. Vasárnap pedig Oulut fedezzük fel.

Nem tudom, mikor írok legközelebb a blogomra, mert hétfőn délelőtt érek vissza Raumába és 1-re megyek a kórházba dolgozni estig. És másnap megint 1-re, de gondolom, délelőtt pihenek… Majd valamikor kerítek időt a beszámolóra, csak ne essetek pánikba, ha véletlenül nem az utazás után közvetlenül. Hát ennyi mára… Puszi a Balatonosoknak!

Azt hiszem, ma rövid leszek, mert este 10 óra, most értem haza és holnap mégis 7-re kell mennem. És az álom manó sürget.

A délelőttömről nem tudom sok izgalmas dolgot mesélni. Az ebéd sem volt rendkívüli, csak spagetti salátával.

2-re mentem dolgozni. A nővérváltásos értekezleten 4-en voltunk jelen és mindenki beszélt angolul, ezért angolul tartották miattam, hogy én is tudjak jegyzetelni. És hasznos volt. Teljesen képben voltam a betegeket illetően. Elmondhatom, ma lekapcsolható oldalkocsi voltam. Egyedül csináltam egy csomó dolgot, csak utasítani kellett. Ilyenek voltak a műtét utáni injekciók, az inzulin injekciók, a vérnyomás mérések, az infúziós palack cserék, a trombózis gátló harisnyahúzások, a jegelések, az ágy igazítások. Többre most nem emlékszem… Néhány véres jelenetnek is aktív résztvevője voltam. Ilyen volt az ér katéter kivétel. Ma 4 is jutott ránk. Ebból egynél asszisztáltam és megfigyeltem, 3-at pedig én csináltam egyedül. Roppant büszke voltam magamra és Pirrko R. is rám, mert egyből ráéreztem és a betegek sem panaszkodtak, hogy fájt volna. 2-őt lábból és egyet derékból vettem ki. Ez egyébként arról szól, hogy műtétnél bevezetnek a műtött részhez egy katétert, hogy elvezesse a vért, ami a műtött területen felgyülemlik. És ez oda van varrva a beteghez. Szóval steril eszközökkel kellett dolgoznom, csipesszel és speciális késsel (az olyan volt, mint egy szike, csak görbe volt a csúcsa). És a kötözést is én végeztem. Tudom, ez sok mindenkinek nem érdekes újság, de én akkor is olyan büszke voltam magamra, hogy már ilyet is tudok.

Az 1-es kórterembe 3 férfiból 2 tudott angolul, így tudtam velük kommunikálni, megértettem mit akarnak. A 2-es kórterembe 5 néni volt, egyik sem tudott angolul, de mindegyik jól volt tájékoztatva rólam, hogy ki vagyok és tudták a nevemet is, amit előszeretettel mondogattak, mikor hívtak és mutogatták, hogy mit szeretnének.

Annyit szaladgáltam ma, de ezzel együtt nagyon sok új dolgot is tanultam. Mindig volt mit tenni 8 órán keresztül. Néha volt egy kis szünetünk, amikor kávé mellett tortát ettünk. Ritvának unokája született és ezért sütött egy tortát a szint dolgozóinak. New York-i sajttorta volt a neve. Még soha életemben nem ettem ilyet, de nagyon finom volt!

Holnap a 4. emeletre kell mennem 7 órára. Nem nagyon tudom, mit fogok ott látni, de majd holnap elmesélem. Csók a Családnak!

Nem is volt olyan könnyű felkelni ma a tegnapi munka után, de nyugi, azért sikerült. És hiába volt Pirkko is az osztályon, állítólag sok dolga lesz, ezért beosztottam Ritva mellé. Még egy Ritva… Tudjátok, a várandós gondozóban is Ritva volt a mentorom. Ő is kicsit idősebb már, és nem beszélte jól az angolt, de azért megértettem.

Rögtön azzal kezdte az eligazítás után, hogy milyen teszteket csináljak meg melyik betegeknél. Közöltem vele, hogy nem tudom, hogyan kell elvégezni őket. Erre kicsit döbbenten megkérdezte, hogy miért nem tudom. Aztán Pirkko felvilágosította finnül, hogy nem nagyon tanultam ilyen dolgokat. Hát nem is. Tudom, hogy miről beszélt, de sosem csináltam ilyeneket. Ugyan hol is csináltam volna?

Úgyhogy mindenhez kaptam segítséget, sőt egy mutatás, egy tudás volt, de nem mondtam csődöt sehol. Egész nap segédkeztem a szokásos feladatoknál, sőt egy-két pácienssel beszélgettem is, valakivel finnül. Na, jó! Az kimerült annyiban, hogy tudta, nem beszélem a nyelvüket, de mégis finnül mondtam valamit neki és meglepődött, majd megdicsért.

Egyre gyakoribb, hogy vegyítik az angolt a finnel és úgy beszélnek hozzám. És nem is mindig veszik észre. Mikor nézek nagy szemekkel, hogy mi van, akkor jönnek rá, hogy nem is érthetem, mit mondanak. De már kezdem megszokni.

Valamit segédkeztem a 93 éves Kerttu néninél. Arról híres ez a néni, hogy ő szídta az orvosokat, mikor fájt a karja. Most már egész jól van, és ha ott van a gurulós járókerete előtte, akkor úgy megy, mint a golyó. Alig lehet utol érni. Na szóval segítettem neki valamit, de közben folyamatosan magyarázott nekem valamit. Mire összeszedtem finn tudásomat és mondtam neki, hogy nem beszélem a nyelvet, mind ezt finnül. Nem tudom mit hallott meg belőle, de mondta tovább. Később, hogy megnyugodjon, elküldtük fodrászhoz a kórházon belül. Itt ilyen is van…

Nem sikerült Roosa-val összeegyeztetni az ebéd időpontot, mert, mikor én rá értem, ő nagyon el volt foglalva és mikor ő ért rá, én voltam elfoglalva. Úgyhogy külön ebédeltünk. Mellesleg krumpli leves volt a menü a suliban, darált hússal. Plusz a szokásos, már tudjátok mi.

3 órakor kiadták az úti laput, megjött a váltás. Roosával közösen hagytuk el a kórházat és megbeszéltük, hogy találkozunk 5-kor. Ez eddig rendben is volt.

Haza érve nem találtam a szobakulcsomat. Kiforgattam azt a bizonyos női kistáskát, de nem volt sehol. Rájöttem, hogy bezártam a szobába reggel a kulcscsomómat. Hm! A kulcsokkal nincs szerencsém...

Lementem a földszintre és bekopogtam az egyik ajtón. Ha eddigi finn tudásom nem csal, akkor valamilyen gyógytornarendelő lehetett. Volt ott egy nagyon kedves néni, aki beszélt egy picit angolul. Elmondtam neki a bánatomat. Olyan aranyos volt, mondta, hogy megoldjuk. Telefonálgatott a karbantartóknak. Senki nem vette fel. Elment hátra a hátsó helyiségek felé, nem tudom, mi van arra, mert nem követtem. Senki. Akkor átballagott a kórház karbantartó részlegére és egy másik hölggyel ballagott vissza. Neki is mondtam, milyen ügyes vagyok. Ő is kedvesen ennyit mondott, nem probléma, van pótkulcs. És volt is és be is jutottam a szobámba és meg mutattam neki, hol hagytam az én kulcsomat. A helyén. Belegondoltam. Ha ezt a Poriban levő kollégiumban játszottam volna el, alapból 230 eurót kellett volna fizetnem, plusz a lakatos díja. Ez benne van az ott lakók szerződésében. De nekem nincs ilyen fajta szerződésem. De van kedves kulcsos nénim, aki kihúz a bajból. Meg is mutatták, hol kell őket keresni, ha legközelebb ilyen problémám lesz. Remélem nem lesz…

5 órakor találkoztam Roosa-val. Ilyenkor már vak sötét volt, de azért elmentünk a nagy tóhoz, tudjátok, a kedvenc helyemhez és körbe sétáltuk. Mellesleg egy lámpa nincs a tó körül, de a sötétben látás már nagyon jól megy. Jó kis séta volt, bár egyedül nem merném bevállalni. Közben végig csacsogtuk az utat. Mindenféle témát kiveséztünk, de azért hagytunk legközelebbre is. Aztán utunk az óvárosba vezetett. Ott van a legjobb kávézó, ahol már jó néhányszor én is megfordultam. Ez a SALI Café. Jó nagy adag, forró teát adnak és még finom is. Itt folytattuk a társalgást. Sose beszéltem még ennyit angolul és ilyen folyékonyan. Megérte eljönni!

Otthon szándékomban állt kiteregetni a mosott ruháimat, de egy jó tündér megtette helyettem. Nem tudom ki volt az, de ez úton is köszönöm neki. Most nagy a csend a lakó otthonban, nem tudom miért. Azt hiszem, néhányan elköltöztek…már nem egész 3 hét és én is költözök!

De előtte beavatlak Titeket a következő nagyszabású tervünkbe, amit a fiúkkal kreálunk. Ha minden igaz, a hétvégén eljutok Lappföldre és találkozok a Mikulással. Nem volt betervezve ez az utazás, mert ha szervezett úttal mennék, az ösztöndíjam felét rá költöttem volna, de magán szervezésben, egész jól megússzuk a dolgot. Történt ugyanis, hogy Balázs nyáron elvégzett egy 4 hetes finn nyelvi kurzust Ouluban. (Úgy hallottam Oulu Siófok testvér városa… Ez a helység északabbra van, mint ahol mi élünk, közel Lappföldhöz.) És most osztálytalálkozója lesz. Csaba pedig nagyon okosan kitalálta, hogy menjünk el vele és nézzük meg Oulut. Aztán tovább gondolta a dolgot, hogy onnan már nem leszünk messze Rovaniemi-től, ahol a Mikulás lakik, úgyhogy akár át is tudunk menni. És mit tesz a Szentpétervári utazásunk? Ott ismertük meg Anitát, tudjátok a magyar lányt, aki Ouluban tanul és sok mindenkit ismer. Írtunk neki facebook-on, hogy kéne szállás 2 éjszakára. Ő meg riasztotta a másik 2 magyar fiút, akiket mi még nem ismerünk, hogy van e náluk hely számunkra. És van. Tudnak nekünk biztosítani 2 matracot, egy kanapét és egy szőnyeget. Utána néztünk, ha ott bérelnénk szobát, az legkevesebb is 150 euro/fő lenne. Így azért egész jól megússzuk a dolgot. És lehet csapunk egy kis magyar hétvégét, ha összeülünk. Részleteket majd mesélek, mi volt.

Addig is most csöppenjünk vissza a szürke hétköznapokba. Holnap ismét délutános leszek, csütörtökön megint, pénteken viszont reggel kell bemennem és elkéretőztem korábban, hogy időben utazhassunk. Így áll a helyzet jelenleg Kiss-ék kis lányánál Finnországban.

Mivel ma délutánra voltam beosztva, ráértem 9-kor felkelni. Nagy ráérősen elmentem bevásárolni. A prizmában már alakul a karácsonyi hangulat. Egyre több dolgot lehet venni az ünnepekre. Bevásároltam a hétre szükséges dolgokból és haza bicikliztem. De majdnem visszafelé gurult a bicajom, mert olyan erős cél fújt… és még az eső is szembe fújt. Szóval nagyon pompás idő volt.

11-ig szenvedtem a célkitűzések megírásával, ugyanis Pirkko bejelentkezett mára, hogy meg akar látogatni az osztályon. Ebédidőben pedig áttekertem az iskolába. A konyhás néni szeret engem, mindig mosolyog rám és mindig részletesen elmondja mi a menü, pedig már néhányszor mondtam, neki, hogy nem értek finnül. De olyan lelkesen magyaráz, hogy mindig csendesen meghallgatom. Ma ismét krumpli volt az ebéd virslis mártással és valami leveles tésztás zöldséges akármivel. Amíg nem adnak paradicsom szószos ebédet, addig bármit megeszek.

Ebéd után még volt időm, hogy olvasgassak kicsit. Neki álltam Charlotte Bronte: Jane Eyre regényének. Talán még belefér az itt létembe.

2-re átballagtam a kórházba. Automatikusan mentem a harmadik emeletre. Pirkko R. már várt, hogy megmondja, ma a második emeleten leszünk, mert ott is van 3 szoba, ami a sebészethez tartozik. Átvettük a stafétát. 6 betegünk volt a szinten . A 10-es szobában egy 40-es éveiben járó asszony, nőgyógyászati műtéttel. A 11-es szobában 4 férfi, 60, 67, 70, 76 évesek. A 12-es szobában pedig egy 80 éves bácsi feküdt. A férfiak mind valamilyen húgyúti műtéten estek át.

Meg kell említenem, hogy a 11-es szobába öröm volt bemenni, mert a bácsiknak olyan jó kedvük volt, egyfolytában viccelődtek és ugratták egymást, pedig kettőjüket közülük 3 körül hoztam le egy másik nővérrel a műtét utáni őrzőből. Tehát frissen voltak műtve, de nagyon jó kedvükben voltak. Pirkko nem győzte fordítgatni a beszólásokat. Mindegyik bácsi üdvözölt Finnországban és kívánták, hogy érezzem itt jól magam. Kis kedvesek. Aztán az egyik frissen műtött bácsinak csörgött a telefonja, hozzátartozó érdeklődött, hogy van. Ő pedig megmondta, hogy, nagyon jól érzi magát, mert ahányszor megnyomja az ágya melletti piros gombot, mindig jönnek a csinos nővérek és tejesítik a kívánságát, úgyhogy nem akar haza menni. Ilyen jó itt a kórházban.

Tevékenységeim között ma a gyógyszer szétosztás volt és meg tanultam infúziót cserélni, vérnyomást mértem műtét után és beírtam a számítógépbe az adatokat. Valamint segítettem tologatni a betegeket ágyastól. Tudjátok ti, milyen nehéz kormányozni egy gurulós ágyat. Kormányoztam már néhány dolgot. Az ágy nem a könnyű dolgok közé tartozik.

Pirkko is megérkezett fél 6-kor és kifaggatott az eddigi élményeimről és hogy miket csinálok és mit tanultam eddig. Úgy tűnt elégedett velem. Másik Pirkko is elégedett velem. Jövő héten újra jön látogatóba. De minek? Szemmel vagyok tartva rendesen…

Holt időkben, amikor épp nem volt dolgunk Pirkko R.-val beszélgettem. Megtanítottam néhány magyar kifejezésre, azt mondta holnap reggel majd magyarul fog köszönni. Kérdezgetett a gyakori magyar nevekről és a házasság utáni nevekről, hogy hogy alakulnak. Kérdezte anyukám leánykori nevét és sehogy sem fért a fejébe, hogy lehet, hogy ugyan az volt a család neve, mint apunak és ugyan az a neve, mint nekem. Annál meg végképp csodálkozott, hogy a papának is, apának is és az öcsémnek is ugyan az a neve. Beszélgettünk a vallásokról, karácsonyról, a Balatonról és még egy csomó mindenről. Javamra legyen írva, viszonylag jól el tudtam neki magyarázni a dolgokat angolul.

Elméletileg fél 10ig lettem volna ma, de az éjszakai nővér 9re jött, mert fél órájuk van, míg átbeszélik a napi eseményeket. De ezt nekem már nem kellett végig hallgatnom, úgyhogy 9-kor eljöhettem. Azt kell, hogy mondjam, sokkal gyorsabban telt az idő, mint képzeltem. Nem érzem magam nagyon fáradtnak. A héten még szerdán és csütörtökön leszek délutános, remélem hasonlóan jó lesz. Holnap 7-re kell mennem reggel, úgyhogy most szaladok aludni, mert már negyed 11 és még sehol sem tartok a lefekvés előtti teendőimben. Puszi Nektek!

Nem tudom mi történt velem péntekről szombatra virradó éjjel, de azt hiszem éjjel kiakasztottam az állkapcsomat (megint), mert reggel, alig tudtam összezárni a számat, annyira fájt az ízület. Szerintem gyulladásba is jött, mert egész nap szenvedtem tőle, rágni nem nagyon tudtam, sőt, ha lehajoltam, a nyomás különbséget is megéreztem. Ettől meg elkezdett fájni a fejem. Szóval borzalom volt… Későbbiekben vettem be gyulladáscsökkentő fájdalom csillapítót, azzal túléltem a napot. Erre Anya csak ennyit mondanál: selejtes vagyok!

Ettől függetlenül elmentem szombat délelőtt Poriba boldogítani a fiúkat. 12-re értem oda, de nem azért, mert hagytam őket aludni hétvégén, hanem mert előtte csak a 10-es lett volna, azt meg korainak ítéltem. Apropó! Helyesbítést kell írnom, mert a Csaba kiakadt, hogy azt írtam az egyik bejegyzésembe, hogy 11-ig alszanak. Ő ezt kikérte magának, ő csak 9-ig! Szóval nem szabad egy kalap alá vennem mind hármukat, mert kikapok.

Délutánunk a fájdalmamat leszámítva jól telt. Tepsis csodát készítettünk ebédre, (kb. 4 órára). Ez annyiban merült ki, hogy tepsibe egybe raktunk krumpli karikákat, hagyma karikákat, szalonna csíkokat, magyar paprikás kolbász karikákat és répa hasábokat. Nyakon öntöttük olajjal és valami grill fűszerkeverékkel és be a sütőbe. Még jó, hogy 2 tepsivel csináltunk, mert hamar elfogyott az első adag. Tényleg jól sikerült. Újabb konyhai attrakciónk este 9-kor került porondra. Palacsintát sütöttünk. Bevallom, eddig még soha nem kevertem be palacsinta tésztát, mindig csak anyu odatolta elém, hogy süssem ki, de most meg tanultam jó tésztát csinálni és lett belőle sok-sok palacsinta, amit Csabi sütött ki. És nem ragadt oda és nem szakadt szét.

Ezek a fiúk képtelenek korán lefeküdni, úgyhogy 11 órakor berendeztük a konyhába a mozi termet és megnéztük a TED című filmet. Nem tudom, látta e már valaki közületek, de nekem nagyon nem tetszett. Csalódás volt.

Másnapra annyi palacsinta hozzávaló maradt, hogy a legjobbnak láttuk megint azt csinálni. Fő a változatosság! Ismét bekevertem a tésztát, Csabi ismét kisütötte. Majd haza akartam jönni a 2-es busszal, de nem hagyták. Már régóta kérték, hogy vágjam le a hajukat géppel, és mára ígértek neki egy hajvágót. De azt bizony nem kaptuk meg kora délután, így le kellett velük ülnöm és megnéztünk még egy filmet, de az sem hatott meg túlságosan. Aztán megjött a hajvágó is, de csak egy fajta méret volt rajta és azt csak a Balázs vállalta be. Olyan szépen megkopasztottam. Látszott, hogy már nem először csináltam.

Végül háromnegyed 6-kormind 3 fiú kikísért a buszmegállóba. De úgy szakadt az eső megint… bőrig áztam. Volt nálam ernyő, de szélben az sem működik. Ilyen ez a finnországi ősz. Állandóan esik…

Holnap délutános vagyok a kórházban, este fél 10-10 között fogok haza érni. Nem ígérem, hogy írok a blogomra, max pótolom kedden.

Anya! Fejlődik a főző tudományom, remélem büszke vagy Rám!

Rutinosan mentem reggel dolgozni a -1 fokban. Mondjuk az én lakóotthonom bejárata és a kórház bejárata között van kb. 100-150m, szóval nem kell reggelenként nagy távot megtennem, hogy eljussak a gyakorlati helyemre.

A mai tanáromat is Marianne-nak hívták, de ő egy másik, nem az, akivel szerdán voltam. Még reggel a nővér értekezleten beszéltem pár szót Jaana-val, tudjátok, ő a főnővér, és mondta, hogy én vagyok az első külföldi tanulójuk az osztályon és mindenki retteg, hogy aznapra hozzá osztanak be, mert nem akarnak angolul beszélni. Persze, ettől függetlenül, majdnem mindenki beszél angolul, csak nem folyékonyan. Mondtam, hogy ne aggódjanak, engem nem zavar, általában megértem, mit akarnak mondani. Azt elfelejtettem tegnap leírni, hogy a tegnap reggel az értekezlet előtt Jaana megkereste az interneten Magyarország térképét, és az egész nővér gárda oldalkocsistól bámulta a monitort, én meg mutogattam rajta, hol lakok. Katja meg mutatta, hogy ő Nyíregyházán volt már.

A mai teendők hasonlóak voltak, mint az előző napiak. Ma is az ortopédiai esetek mellé voltam beosztva. Ezen a napon elég sok kötözés csere volt és így láttam néhány sebet, általában protézises műtétek utánit. Eltekintek a jellemzésüktől, mert megint csak nem lenne gusztusos.

Megtanultam a gyógyszer adagolását a betegeknek. Nem nagy cucc, mert az orvos leírta, nekem csak ki kell szortíroznom a többi közül és utána adminisztrálnom kell az egészet. Persze Marianne végig mellettem volt, nélküle nem is csináltam volna meg nyugodt lelkiismerettel. Mutatta, mit hogyan és hova mit írjak. Itt csak latinul kell írni, finnül nem, úgyhogy ez ment. Utána kivittük a gyógyszereket a betegeknek és segítettünk bevenni őket.

Beszélgettem kicsit az angolul tudó egyik nénivel. Olyan kis aranyos. Kérdeztem, hogy van, mert tegnap elég pocsékul érezte magát, de ma jobb színben volt. Hálás volt egy kis figyelemért. Van a szobájukban egy 93 éves néni, akinek a könyökét műtötték. Hát egyfolytában szidja az orvosokat. De fennhangon kiabál. Aztán hisztizik egy sort, és megint szidja az orvosokat. Vele nem könnyű, de mikor odamegyek hozzá, akkor mindig jobb kedve lesz. Aztán átmentem egy másik nénihez, akinek segíteni kellett, és cserébe kaptam tőle cukorkát. Finn cukorkát. Nem szeretem a cukrot, de ez finom volt.

Apropó, édesség. A kávészünetben megjelent Johanna és hozott nekünk 2 tortát, egy rakat csokit és rágcsálnivalót is. Ünnepeltük, hogy van állása.

Ma Roosa nem dolgozott és Suvi sem, akivel még szoktam beszélgetni, úgyhogy egy magam mentem ebédelni a suliba. Valami csirkés, krumplis rakott valamit ettem, zöld pogácsával. Gyanítom, nem azért volt zöld, mert 5 Ft-ért adták kilóját, hanem mert valami zöldséges akármi volt. De nem jött be az íze sem, meg az állaga sem. De a saláta kupaccal és a tejjel lecsúszott.

Délután még annyi érdemleges történt, hogy összepajtáskodtam megint egy orvossal. Szerinte is ez az első ősz, mikor ilyen rossz idő van… másik években jó idő volt… Nekem aztán magyarázhatják… azt mondta a doki, májusban vagy júniusban jöjjek vissza újra. Mondtam, hogy Oké!

És 3 órakor véget ért a heti munka. Haza ballagtam és eldőltem az ágyon. Sikerült egy huzamban 3 órát aludnom. Tervek szerint hétvégén Poriban tanyázok a srácoknál, úgyhogy holnap valószínűleg nem írok a blogomba. Most, pedig sipirc az ágyba, mert -3 fok van kint és bent sincs nagyon meleg!

Újabb nap, újabb reggellel. De ma egyből megtaláltam az RC3-as osztályt (a sürgősségit) és nem késtem el. Remélem, megtartom ezt a jó szokást. Ismét új nővért kaptam a mai napra, akinek az oldalkocsija lehettem. Ő volt Johanna. Első bemutatkozásra csak az tűnt fel, milyen fáradtak a szemei, aztán kezdődött a reggeli nővér értekezlet. Átnéztük a betegeket, kivel mi a helyzet. Ilyenkor mindenki jegyzetel magának, csak én bambultam magam elé. Aztán látom, Johanna duplán írja a jegyzetét, mindent leírt nekem is csak angolul. Immáron megtudtam, melyik szobában ki fekszik, hány éves és mi a problémája és mit kell tenni érte ma. Ma az ortopédiai kórtermek kerültek a mi hatásköreink alá.

Az értekezlet után munkához láttunk. Reggeli teendők. Közben Johanna óránként elsírta magát, de nem igazán tudtam, miért. Aztán egyszer, mikor csak ketten voltunk, mondta, hogy ez az utolsó napja itt és nagyon nehéz elbúcsúznia innen. (Ezt az érzést ismerem, kb. 5 percenként elsírtam magam az ideutazásom előtti nap, de ezt nem tőlem tudjátok.) Akkor nem tudtam meg, miért hagyja itt az osztályt. Mikor a nővér szobában adminisztráltunk, szólt a telefon és Johannát keresték. Mindenki hallgatott, ő meg a telefonnal a kezében egy megkönnyebbült sóhajra és utána sírásra váltott. Megtudta, hogy kapott állást a második szinten. Később mondta, hogy már nagyon el volt keseredve, mert van 2 gyereke, 2 kutyája, pénze meg semmi és nem tudja mi lett volna vele. Ezek után már nagyon felszabadult volt.

Napközben összebarátkoztam 2 nénivel. Mindkettő tudott picit angolul én pedig örültem, hogy tudok velük beszélgetni. Így sokkal közvetlenebb lett velük a kapcsolatom, mint egyébként, mikor bemegyek a kórterembe és nem értem mit kérnek tőlem, míg meg nem várom a fordítást. Az egyik néni Spanyolországból költözött ide már nagyon régen. Most 75 éves és térdprotézissel műtötték. A másik néni 83 éves és olyan aranyosan mondta, hogy tud picit angolul. Vele is ott maradtam kicsit beszélgetni.

Ma kivételesen a kórházban ebédeltem. Roosa hívott 11-kor, hogy menjünk enni. És autómatikusan a kórház ebédlője felé mentünk. Kérdeztem a suli kajáldájáról. Azt mondta, azt nem kedveli annyira és itt azért van választék. 4 féle menü volt. Én valami csirkés szószos krumplit ettem párolt répával és valami másik párolt zöldséggel, ami sárga volt. És ezen kívül nem a nem párolt zöldség kupaccal, amiben a retket felismertem és volt benne sajt is, elengedhetetlen barna kenyér vajjal megkenve és persze a tej hozzá.

Roosával nagyon jól el tudok beszélgetni, mert lassan beszél angolul és egyszerűen fogalmaz, de azért látom rajta hogy jól megy neki, tudok tőle tanulni. Szóba került a család, úgyhogy végig mutogattam a pénztárcámban levő összes fényképet Rólatok. Tomi! Te nagyon tetszettél neki!

A nap folyamán részt vettem egy „tovább képzésen”, ami az osztály melletti kis előadó teremben volt. Csak azért mentem el rá, mert azt mondták, nem fognak végig finnül beszélni és sok mindent meg fogok érteni belőle. Tehát elmentem rá én is Roosával. Előtte mindenki vett magához egy bögre kávét vagy teát és valami süti szerű valamit, amiről később kiderült, hogy zöldség van benne és valami sonka féle, de süti tésztája volt, és ha megnyomtam víz jött ki belőle… Nem lett a kedvencem, mert zöldség édes-nedves tésztában??? Az meg milyen már…    

Az előadásra nem nagyon térnék ki, miről szólt, mert elég gusztustalan volt, sok csúnya képpel, és sok-sok eszközzel és videóval prezentálva, de én megint csak elmondhatom, hogy bírtam és azt is mondom ilyet még nem láttam, de még láthatok… de nem akarok.

Találkoztam Pirkko R.-rel is, valamiért bejött a kórházba, de nem dolgozni. az hiszem valamit itt hagyott. Nagyon dekoratív volt ő is civil ruhában. Megkérdezte, hogy érzem magam, tudtam e csinálni valamit a napokban, történt e velem valami izgi. Beszámoltam neki a műtéti élményeimről és mondtam, hogy jól érzem magam az osztályon. Mondta, hogy a héten már nem leszünk együtt, mert ő ma is éjszakára jön, tehát holnap váltjuk egymást. Ez a problémám Roosaval is. Nem sokszor vagyunk egy időbe beosztva. Én általában délelőttös vagyok, ő meg sokszor van délután. De azért találunk alkalmat a közös programra. Kérdezgetett miket próbáltam már ki itt Finnországban és miket érdemes még. Szó volt róla, hogy jövő héten elmegyek hozzá és készítünk valami finn étel különlegességet és csajos estét tartunk. Hát az már jó lenne, mert 10 hete nem tartottam már csajos estét. Csak fiúsat, ahol mindig egyedül vagyok lány és a fiúk nem értékelték, mikor arról beszéltem, hogy kifesteném a lábkörmömet…

Úgyhogy most is megjegyezném, hogy nagyon hiányoztok csajok és a közös traccs partik!!!!

Az is eszembe jutott még a mai nap folyamán, hogy vajon megismernek majd a kutyáim, ha haza megyek? És még valami! Anya, Apa! Legalább néhányszor egy héten engedjétek be a Darcyt a szobámba, hogy ne felejtse el az útvonalat. És ha engem nem is ismer meg, legalább a szobám legyen neki ismerős, ahova beviszem. Köszike!

Reggel hoztam a formámat. 7-re kellett mennem. El is indultam időben, hogy be tudjak menni a ruhatárba, az első emeleten, a tiszta ruháimért, majd lementem az öltőzőbe, az alagsorba, ahol átöltöztem és még időben voltam. Aztán mentem volna a sebészetre, de nem találtam oda… Ez a kórház tényleg nagy és bonyolult, vagy inkább csak még ismeretlen és nem egyszerű kiigazodnom. Időbe telt, míg megtaláltam a helyes utat, de akkor meg nem tudtam bemenni, mert itt biztonsági ajtók vannak és még nem jegyeztem meg, hogy is nyílnak. Álltam az ajtón kívül és elmúlt 7 óra. Szerencsére nemsokára jött egy másik osztályos nővér és megkértem, hogy jutasson be. A nővér szobában már javában ment a reggeli tájékoztató a betegekről. Csendesen csatlakoztam, bár nem értettem semmit. Aztán Jaana lépett hozzám, ő a főnővér, a boss, mellesleg nagyon szimpatikus és mondta, hogy ma Pirkko nincs, Marianne-val leszek. Marianne egy nagyon dekoratív nő, még fehér nővér ruhában is. Ő nem nadrágos szerelést hord, hanem csak egy köpenyt, ami szoknyának is elmegy és ember színű harisnyát szép papuccsal. Szóval csini. Szárnyai alá vett.

Vele mentem a reggeli teendőket elvégezni. Ágyazás, mosdatás, kötözés. Azt nem részletezem, milyen dolgokat lehet látni a sebészeten, mert nem mindenki bírja az ilyet… hát én bírtam. Sok mindent el tudtam lesni, például, hogy hogyan fogják meg szakszerűen a beteget, melyik sérülésnél mire kell figyelni és még egy csomó mindent. Egyetlen problémám, hogy még nem tudok 2 pillanat alatt belebújni a gumikesztyűbe. Föl-le vesszük a gumikesztyűket, persze mindig másikat, de nekem mindig elakadnak az ujjaim. Még gyakorolnom kell, de szerencsére van rá mód. Jah, és állandóan megy a kézfertőtlenítés, úgyhogy remélhetőleg biztonságban vagyok.

Fél 11 körül áttoltunk egy férfit a műtős részlegre, aztán vissza az osztályra. Majd Marianne rám néz, hogy beszéltünk-e arról Pirkko R.-rel arról, hogy műtétet is néznék. Mondta, hogy igen, szó volt róla, és ha van rá lehetőség, szívesen bemennék. Irány vissza a műtős részleg. Tök aranyosan megkérdezte, hogy bemehetek-e a műtétre. Azt mondták igen. Wááá! Tök izgatott lettem, bár még nem tudtam, milyen műtétre is megyek. Kaptam zöld műtős ruhát, műtős sapkát, ahova nem volt egyszerű begyömöszölni a hajam, de a cél érdekében sikerült, és zöld műtős papucs is került a lábamra. Immáron tök zöldben virítottam, szám elé kaptam egy maszkot is és bevezettek a műtő előtti bemosakodóba. Össze-vissza kellett fertőtlenítenem a kezem, de bevallom élveztem. A beteg, akit mi toltunk át az osztályról, olyan 40 év körüli férfi, még ébren volt, feküdt a műtős ágyon. Akkor kezdődött minden.

Az aneszteziológus egy vörös hajú, jó kedélyű férfi, szép lassan elaltatta a beteget. Majd endoszkóppal feltárta a gégét és levezetett egy tubust, amire rácsatlakozatta a lélegeztetőt. Az egészet rögzítette az arcon. Immáron a lélegeztetés meg volt oldva.

Az asszisztensek fertőtlenítették a beteg egész hasát. Még nem tudtam, milyen műtét lesz, de sejtettem. Aztán zöld anyagokkal körbe vonták a műtéti felületet. Akkor már tudtam, vakbélműtét.

Mikor a beteget előkészítették, a közvetlen asszisztens nővér steril köpenyt és kesztyűt húzott és előkészítette az asztalt és rajta a műtéti eszközöket. Mindent steril csomagból húztak ki, illetve csak a steril ruhás nő nyúlt hozzájuk.

Mikor már minden kész volt, megjelentek az orvosok is. Meg merem kockáztatni, egyik sem volt idősebb 33-nál. De jól néztek ki műtős cuccban. Frissen bemosakodott kézzel hadonásztak, és felvették ők is a steril köpenyeiket és gumikesztyűket és elfoglalták a beteg 2 oldalán a helyüket, egyik mellett a műtős asszisztens és az asztal az eszközökkel. Engem pedig a másik orvos mellé állítottak csak a beteg feje felöli oldalára és előttem volt az a kis paraván, ami a beteg fejét és a műtéti részt elválasztotta egymástól, de még így is jól láttam, mert nem volt az olyan magas. Vagy azon felül kukucskáltam, vagy az orvos válla fölül, vagy a hóna alatt. De mindent nagyon jól láttam. Nem részletezném, hogy mi is történt, mert megint csak azt mondom, nem mindenki bírná. Én is figyelgettem magam az elején, hogy nem vagyok e rosszul, de nem volt gond. Végig néztem egy komplett vakbélműtétet. Volt egy holt pont, amikor az orvosok nagyon pepecseltek, mindig ugyanazt a mozdulatot csinálták, de valami nem stimmelt. Helyet cseréltek, a másiknak sem ment a dolog. Behívtak egy harmadik orvost, aki idősebb volt és nő, az megoldotta a helyzetet. Be tudták fejezni a műtétet. Egészen addig bent voltam, míg ki nem tolták a beteget a megfigyelőbe.

1 órát és 40 percet álltam bent a műtőben. A vége felé olyan problémáim voltak, hogy nagyon jól esett volna egy orrfújás és köhögési inger is rám jött, de egy műtőben csak nem csinálhat ilyet az ember, úgyhogy erőt vettem magamon. Ilyen élményt nem hagytam volna ki semmiért…

Már fél 1 is elmúlt, mikor visszamentem az osztályra. Onnan elküldtek ebédelni. Siettem a suli menzára, hogy kapjak még ebédet. Szerintem én voltam az utolsó, aki aznap ott evett, de még épp időn belül voltam. Azt is tudom mit ettem. Lohikeitto – lazacleves tejjel, krumplival és kaporral elkészítve. Ez az a leves, amit a Göbi mondott, hogy kóstoljam meg. Megkóstoltam, ízlett. 2 szelet sajtos vajas kenyérrel és egy kupac salátával együtt jól is laktam vele. Meg persze tejet ittam! Mert itt ez így szokás!

Visszaérve az ebédről ismét lepasszoltak, mert Marianne-nak lejárt a munka ideje, de előtte rábízott egy másik nővérre, aki mellett már volt egy tanuló, Sini, így az meg rábízott egy másikra. Engem nem nagyon izgat, hogy kinek az oldalkocsija vagyok, mert az összes nővért csípem. Kisebb-nagyobb ügyekben segítettem és el is ment a nap. Vagyis 3 óra lett, lejárt a munkaidő.

Délután, mikor kiléptem a kis szobámból, hogy megnézzem, szabad-e végre a mosógép, kibe ütköztem? Timo-ba. Ő az a 2-vel mellettem lakó mentősnek tanuló srác, aki nagyon-nagyon szereti a sört, és akinek múltkor már megtetszettem. Most is nagyon megörült nekem és mindenhova jött utánam és csak beszélt és beszélt. Visszamenekültem a szobámba. Hallottam, hogy megint ki ült a nappaliba és bontogatja a söreit. Vasárnapig itt lesz, addig elviselem…

Tök büszke vagyok magamra, hogy kikupáltam magam abból az állapotból, amiben tegnap voltam és ma reggel már csak 2 problémám volt. Piros volt az orrom alja és nem volt hangom. Egyébként levegőt is kaptam és a közérzetem is jó volt. De mire Pirkkoval találkoztam, már túl voltam a meleg teán és egy negró elszopogatásán is (ami még mellesleg az International Caféról maradt a táskámban), illetve a smink is segített valamicskét a pofácskámon.  Gyakorlatra alkalmasnak ítéltem meg magam.

Pirkko nem győzött ismét bocsánatot kérni tőlem, hogy tegnap elfelejtett. Végül is csinált nekem egy szabad napot, amikor kedvemre lábadozhattam a megfázásból. Úgyhogy mondtam neki: semmi baj.

A sebészeti osztály a kórház 3. emeletén van. Bemutattak az új mentoromnak. Az ő neve Pirkko. Ezen túl, ha őt említem, Pirkko R.-nek nevezem, mert a vezetékneve valami R-es. Nem lesz nehéz megjegyezni. Mint megtudtam, én vagyok a 7. tanuló, aki most az osztályon van. És valóban. Ahány nővért csak láttam, mindegyiknek volt egy tanuló az oldalán. Pirkko R. is körbe vezettet az osztályon. Megmutatta a felépítését, mikor mit hol csinálnak, mit hol találok. Leírtam a beosztásomat, mikor kell menni, dolgozni. Vicces lesz, mert valamikor éjszakázok is, és késő estig is leszek néhány alkalommal. Nem baj, kibírom.  Adott nekem kulcsokat, amivel ki-be járhatok az öltözőkbe. Megmutatta a gyógyszereket, mit hogyan adagolunk, mit hova kell felírni. (Bár azt nem gondolom, hogy én egyedül gyógyszereket osztogatok, meg remélem ők sem gondolták).

Aztán 11-kor utamra bocsátottak, menjek ebédelni a suliba, mert nekem ott van kedvezményre jogosultságom, a kórházban drágább lenne. A suli egy köpésnyire van a kórháztól, gyorsan megtettem az utat. A mi ebédem azt hiszem bolognai spagetti volt fasírttal, bár azt nem értem, hogy jön össze a kettő, de a konyhás nénik biztos tudják. Hozzá sok-sok saláta és ma voltpárolt brokkoli is. Múltkor párolt karfiollal kényeztettek, ma brokkolival. Tényleg leszoktattak a csokiról. Már 3 napja nem is ettem… mellesleg, nagyon bejön, ez az egyél sok zöldséget az ebédhez stílus, mert tényleg jól lakat a kevés kaja mellet is, arról nem is beszélve milyen egészséges, Már megérte Finnországba jönni, megtanulok egészségesen enni. Bár a zsíros kenyér hagymával még mindig nagyon hiányzik…

Visszatérve Pirkko R. azzal fogadott, hogy borul a napi rendszer, mert valamelyik éjszakás nővér beteg lett, ezért ő most haza megy, és este visszajön éjszakázni. El is ment. Én meg ott maradtam árván. De azért annyira nem kellett félteni, szóba elegyedtem néhány másik tanulóval, akik szintén ott ültek a nővér szobában és várták a tenni valót. Előkerült Roosa is, akivel még nyáron leveleztem, de eddig csak egyszer találkoztam vele az iskolai menzán. Beszélgettünk. Valami közös programról is beszélgettünk, de ennek még nem lett eredménye.

Aztán 3-an elmentünk ágyazni, mert haza küldtek egy csomó beteget. Megtanultam speciálisan ágyazni, így biztos nem gyűrődik a lepedő. Talán még hasznos lesz az életben. Aztán elment a délután többi része. Beszélgettünk. Végül jó napnak könyvelem el a mait.

Megjegyzések:

• Már nem azért, de az itteni kórházakba nem kell saját cuccot vinni. Adnak papucsot, köntöst, pizsamát és törölközőt is. Tök aranyosak a nénik és bácsik az egyen cuccaikban.
• Össze sem lehet hasonlítani az itteni szobák felszereltségét az otthoniakkal. Itt van 10 kórterem és ebből csak kettő 4 ágyas, a többi ennél kevesebb és erre van minimum 7 nővér plusz a tanulók.
• Nem is meséltem micsoda egyen szerelésünk van. Minden nap kapok egyen fehér nadrágot, egyen fehér inggel és van tanulós kitűzőm, amibe egy csomó tollat kell tenni, és van kulcscsomóm, ami lóg a nyakamban. Az elvegyülés nagyon megy a nővérek között! Mindenki így néz ki.
• Apropó kulcs. Megint kaptam néhányat. Immáron összeszámoltam mennyi kulcs birtokosa vagyok:
  • Lakó otthonbejáratának kulcsa
  • Szobám kulcsa
  • Kondi kulcsa
  • Bicajom kulcsa
  • Iskolához van kulcsom
  • Iskolához van speciális mágneses kulcsom
  • Ruhatárhoz van kulcsom a kórházban, ahonnan reggel beszerzem a fehér szerelést
  • Öltözőm ajtajának a kulcsa
  • Öltőző szekrényem kulcsa

A fiúknak ezzel a sok kulccsal nem dicsekszem, mert megint cikiznének a hétvégi akciómmal. Azóta arról nincs hír.

Csökkent az egészség szintem. Mondhatnám azt is, hogy beteg lettem. Tegnap este már fájt a torkom, éjjel alig aludtam és reggel is volt bajom rendesen. De úgy ahogy összeszedtem magam fél 8-ra, hiszen addigra vártam Pirkkot, hogy együtt menjünk az új gyakszi helyemre.

Vártam, vártam, még mindig vártam és 8 óra lett, én meg majd megfagytam az utcán. Biztos jót tett az amúgy is beteg Zsuzsikának. 8-kor mondtam, hogy oké, eddig bírtam, haza megyek. Otthon írtam egy e-mailt a tanárnőnek, hogy akkor most mi van? Én emlékeztem rosszul és nem ezt beszéltük meg vagy ő felejtett el engem.

De végül is jól jött, hogy ma nem mentem dolgozni, hiszen tudtam kúrálni magam. Forró fürdő, meleg tea, be az ágyba izzadni – ahogy apukámtól tanultam. Ezt a műveletet 11 csináltam, majd összeszedtem magam és átballagtam a suliba kajálni. Ha már egyszer itthon vagyok, ismét kihasználom az olcsón együnk meleget lehetőséget.

Majd újra forró fürdő és irány az ágy. Nyugodtam kószálhattam a folyosón, nem volt itthon senki. Csak a morcos takarító néni jelent meg, de ezt már csak az ágyból hallottam. Jó sokat aludtam. Pótoltam az éjjelit. Aztán jobban lettem. Hogy elmondhassam, csináltam valami hasznosat is, kiporszívóztam a szobámat, mert már rá fért.

És végre kaptam e-mailt Pirkkotól. Sok-sok bocsánatkérés közepette azt is leírta, hogy elfelejtett engem felvenni reggel, holnap reggel próbálkozzunk újra, de akkor már 8.30-kor. Na, jó nem bánom, reggel kicsit tovább alszom, de csak most az egyszer.

Balázstól is kaptam üzenetet, hogy utána járt, mi lett a vége a kulcsos akciómnak. A koreai barátom még mindig nem tud semmit, ő reggel simán be tudott jutni, már nem volt betömve a zárja idegen kulccsal. Balázs felhívta a 24 órás ügyeletet, hogy ők szedték e ki a kulcsot, de nem ők voltak. Majd kapott egy Sms-t, hogy van pótkulcs a postaládájához és ingyen felveheti. Ezek mind nagyon rendben is vannak, mert elég rosszul éreztem magam, hogy ilyen galibát okoztam nekik. Már csak az a kérdés, hogy ki dolgozott annyit azon a kulcson, hogy kiszedje a zárból? És kell-e ezért fizetni valami munkadíjat? Mondjuk, ha kell is, még így is a legolcsóbb módon ússzuk meg a dolgot. Utána néztem a dolgoknak és azt olvastam, ha az egyik szobakulcsot rontom el, az 230 euróba került volna, mert azzal a kulccsal lehet nyitni még egy csomó mindent és sok munkát jelentett volna ez valakinek. De én csak a postaláda kulcsot rontottam el. Micsoda szerencsés vagyok!

Most estére megint nyomás van a fejemben, úgyhogy bevetettem a legerősebb fegyveremet! Kamillateával gőzöltem az arcom törölköző alatt! És most jobb! Bár mit meg nem adnék, ha most itt lenne az infra lámpám!

És egy hír, amit tegnap elfelejtettem megosztani veletek, pedig statisztikailag fontos: láttam még egy macskát Poriban. Leírása: fekete bunda fehér tappancsokkal és hosszú szőre volt. És gyanúsan menekült előlem…