Szerda
Reggel hoztam a formámat. 7-re kellett mennem. El is indultam időben, hogy be tudjak menni a ruhatárba, az első emeleten, a tiszta ruháimért, majd lementem az öltőzőbe, az alagsorba, ahol átöltöztem és még időben voltam. Aztán mentem volna a sebészetre, de nem találtam oda… Ez a kórház tényleg nagy és bonyolult, vagy inkább csak még ismeretlen és nem egyszerű kiigazodnom. Időbe telt, míg megtaláltam a helyes utat, de akkor meg nem tudtam bemenni, mert itt biztonsági ajtók vannak és még nem jegyeztem meg, hogy is nyílnak. Álltam az ajtón kívül és elmúlt 7 óra. Szerencsére nemsokára jött egy másik osztályos nővér és megkértem, hogy jutasson be. A nővér szobában már javában ment a reggeli tájékoztató a betegekről. Csendesen csatlakoztam, bár nem értettem semmit. Aztán Jaana lépett hozzám, ő a főnővér, a boss, mellesleg nagyon szimpatikus és mondta, hogy ma Pirkko nincs, Marianne-val leszek. Marianne egy nagyon dekoratív nő, még fehér nővér ruhában is. Ő nem nadrágos szerelést hord, hanem csak egy köpenyt, ami szoknyának is elmegy és ember színű harisnyát szép papuccsal. Szóval csini. Szárnyai alá vett.
Vele mentem a reggeli teendőket elvégezni. Ágyazás, mosdatás, kötözés. Azt nem részletezem, milyen dolgokat lehet látni a sebészeten, mert nem mindenki bírja az ilyet… hát én bírtam. Sok mindent el tudtam lesni, például, hogy hogyan fogják meg szakszerűen a beteget, melyik sérülésnél mire kell figyelni és még egy csomó mindent. Egyetlen problémám, hogy még nem tudok 2 pillanat alatt belebújni a gumikesztyűbe. Föl-le vesszük a gumikesztyűket, persze mindig másikat, de nekem mindig elakadnak az ujjaim. Még gyakorolnom kell, de szerencsére van rá mód. Jah, és állandóan megy a kézfertőtlenítés, úgyhogy remélhetőleg biztonságban vagyok.
Fél 11 körül áttoltunk egy férfit a műtős részlegre, aztán vissza az osztályra. Majd Marianne rám néz, hogy beszéltünk-e arról Pirkko R.-rel arról, hogy műtétet is néznék. Mondta, hogy igen, szó volt róla, és ha van rá lehetőség, szívesen bemennék. Irány vissza a műtős részleg. Tök aranyosan megkérdezte, hogy bemehetek-e a műtétre. Azt mondták igen. Wááá! Tök izgatott lettem, bár még nem tudtam, milyen műtétre is megyek. Kaptam zöld műtős ruhát, műtős sapkát, ahova nem volt egyszerű begyömöszölni a hajam, de a cél érdekében sikerült, és zöld műtős papucs is került a lábamra. Immáron tök zöldben virítottam, szám elé kaptam egy maszkot is és bevezettek a műtő előtti bemosakodóba. Össze-vissza kellett fertőtlenítenem a kezem, de bevallom élveztem. A beteg, akit mi toltunk át az osztályról, olyan 40 év körüli férfi, még ébren volt, feküdt a műtős ágyon. Akkor kezdődött minden.
Az aneszteziológus egy vörös hajú, jó kedélyű férfi, szép lassan elaltatta a beteget. Majd endoszkóppal feltárta a gégét és levezetett egy tubust, amire rácsatlakozatta a lélegeztetőt. Az egészet rögzítette az arcon. Immáron a lélegeztetés meg volt oldva.
Az asszisztensek fertőtlenítették a beteg egész hasát. Még nem tudtam, milyen műtét lesz, de sejtettem. Aztán zöld anyagokkal körbe vonták a műtéti felületet. Akkor már tudtam, vakbélműtét.
Mikor a beteget előkészítették, a közvetlen asszisztens nővér steril köpenyt és kesztyűt húzott és előkészítette az asztalt és rajta a műtéti eszközöket. Mindent steril csomagból húztak ki, illetve csak a steril ruhás nő nyúlt hozzájuk.
Mikor már minden kész volt, megjelentek az orvosok is. Meg merem kockáztatni, egyik sem volt idősebb 33-nál. De jól néztek ki műtős cuccban. Frissen bemosakodott kézzel hadonásztak, és felvették ők is a steril köpenyeiket és gumikesztyűket és elfoglalták a beteg 2 oldalán a helyüket, egyik mellett a műtős asszisztens és az asztal az eszközökkel. Engem pedig a másik orvos mellé állítottak csak a beteg feje felöli oldalára és előttem volt az a kis paraván, ami a beteg fejét és a műtéti részt elválasztotta egymástól, de még így is jól láttam, mert nem volt az olyan magas. Vagy azon felül kukucskáltam, vagy az orvos válla fölül, vagy a hóna alatt. De mindent nagyon jól láttam. Nem részletezném, hogy mi is történt, mert megint csak azt mondom, nem mindenki bírná. Én is figyelgettem magam az elején, hogy nem vagyok e rosszul, de nem volt gond. Végig néztem egy komplett vakbélműtétet. Volt egy holt pont, amikor az orvosok nagyon pepecseltek, mindig ugyanazt a mozdulatot csinálták, de valami nem stimmelt. Helyet cseréltek, a másiknak sem ment a dolog. Behívtak egy harmadik orvost, aki idősebb volt és nő, az megoldotta a helyzetet. Be tudták fejezni a műtétet. Egészen addig bent voltam, míg ki nem tolták a beteget a megfigyelőbe.
1 órát és 40 percet álltam bent a műtőben. A vége felé olyan problémáim voltak, hogy nagyon jól esett volna egy orrfújás és köhögési inger is rám jött, de egy műtőben csak nem csinálhat ilyet az ember, úgyhogy erőt vettem magamon. Ilyen élményt nem hagytam volna ki semmiért…
Már fél 1 is elmúlt, mikor visszamentem az osztályra. Onnan elküldtek ebédelni. Siettem a suli menzára, hogy kapjak még ebédet. Szerintem én voltam az utolsó, aki aznap ott evett, de még épp időn belül voltam. Azt is tudom mit ettem. Lohikeitto – lazacleves tejjel, krumplival és kaporral elkészítve. Ez az a leves, amit a Göbi mondott, hogy kóstoljam meg. Megkóstoltam, ízlett. 2 szelet sajtos vajas kenyérrel és egy kupac salátával együtt jól is laktam vele. Meg persze tejet ittam! Mert itt ez így szokás!
Visszaérve az ebédről ismét lepasszoltak, mert Marianne-nak lejárt a munka ideje, de előtte rábízott egy másik nővérre, aki mellett már volt egy tanuló, Sini, így az meg rábízott egy másikra. Engem nem nagyon izgat, hogy kinek az oldalkocsija vagyok, mert az összes nővért csípem. Kisebb-nagyobb ügyekben segítettem és el is ment a nap. Vagyis 3 óra lett, lejárt a munkaidő.
Délután, mikor kiléptem a kis szobámból, hogy megnézzem, szabad-e végre a mosógép, kibe ütköztem? Timo-ba. Ő az a 2-vel mellettem lakó mentősnek tanuló srác, aki nagyon-nagyon szereti a sört, és akinek múltkor már megtetszettem. Most is nagyon megörült nekem és mindenhova jött utánam és csak beszélt és beszélt. Visszamenekültem a szobámba. Hallottam, hogy megint ki ült a nappaliba és bontogatja a söreit. Vasárnapig itt lesz, addig elviselem…